Rövid áttekintés

         A klasszikus betyárvilág, a 18. század végén, és a 19. század során virágzott igazán. A témához több ismert és népszerű zenei, irodalmi és egyéb kategória tartozik, mint amilyenek a betyárdalok, a balladák, mondák, népi hiedelmek, vagy a népművészeti megközelítés. Vidékünkön is akadt és akad igen ismert, elismert kutatója úgy a népzenének, mint a népművészetnek...de jelen esetben a rövid általános történelmi áttekintésen túl a szűkebb pátria felé szándékozom evezni, az itt ismert zsiványokról, a velük történtekről  írni. A téma igen összetett, izgalmas, mindenképpen folytatást igényel. 

         Az üldözött jobbágyelemek, bizonytalan megélhetési gondokkal küzködő, otthontalan 19. századi betyárok nem a semmiből tűntek elő. Már a korábbi századok eseményei nyomán kialakult népi megmozdulások voltak azok az  előzmények, amelyek mint pl. a Dózsa György vezette parasztfelkelés 1514-ben, vagy a mohácsi csata utáni zűrzavaros időszakban összeverődött emberek Szeged és Szabadka környékén, lefektették a későbbi betyárvilág alapjait... A Rákóczi szabadságharc utáni súlyos idők csak tovább emelték a magyar nép idegen, és földesúr elleni gyülöletét.[1] A nem sokkal ezellőtt véget ért török ellenes nagy háborút[2] követően csak lassan tudott kibontakozni a városi, falusi élet, gazdálkodás, az is elsősorban a szilaj pásztorkodás formájában, hiszen a vizenyős, mocsaras Délvidéken ( a Bánsági részen ) a 18. század első felében kezdődik el a földművelésre szánt területek lecsapolása... Ennek az is  oka volt, h igen gyér a lakosság száma, s majd csak a 18. század második felétől kezdődően jelentkezik  változás, Mária Terézia uralkodása idején, amikor  elindítja a déli vármegyék újratelepítésének a programját. A dél – alföldi parasztság helyzetét ezekben az időkben csak súlyosbította az a körülmény, h a mezővárosok többsége szerződéses állapotba került, vagyis  a városi tanács vezetésével együttesen fizette a terheket ( a tanács természetesen a vagyonos telkesekből állott ). Az egyre szaporodó zsellérség pedig mind jobban került kiszolgáltatott helyzetbe, s vállalt a nagy uradalmakban munkát.[3] Emellett azért a közterhek is állandó jelleggel növekedtek, s ráadásul ott ahol lehett, az uradalmak gazdatisztjei komoly összegeket zsaroltak össze a parasztoktól a saját hasznukra.[4] A közterhek, a hódító háborúk és az udvari pompa költségei, a véradó, a beszállásolások, a fuvarozások költségei is mind a jobbágyságot terhelték. Ezért aztán sokan váltak földönfutóvá, koldusokká, csavargókká, különösen a 19. század huszas és harmincas éveitől kezdődően.[5] Az 1848–1849-es forradalom után az újra felerősödő betyárvilágot szintén a rossz gazdasági és társadalmi – politikai helyzet táplálta ( Bach korszak és centralizáció ). Az olasz fronton 1859-ben elszenvedett vereségek igencsak megrendítették a Habsburg-birodalmat.[6] Az 1860–1861-es években megbomlott a császári hatóságok által kiépített rendőri gépezet, s ugyanebben az időben megerősödött a nemzeti ellenállás az osztrákokkal szemben. A meggyengülő Ausztria akkoriban főleg nem az erős, dinamikus külpolitikai tényezőt jelentette, hanem a súlyos belső válságot megélő államot. A vázolt nehéz helyzetet nehezítette tovább az 1863. évben megélt igen súlyos aszályos idő, amely a szegényebb réteget érintette a legérzékenyebben.[7] Munkát jobbára csak az uradalmaknál, a folyószabályozásoknál vagy a vasútépítéseknél találhattak a szegény emberek, a zsellérek.[8] Így aztán bármily kemény is volt az állam fellépése a rablások, jószág elhajtások, rablógyilkosságok és gyújtogatások kapcsán, azok egy ideig nem szűntek meg, hanem esetleg még fokozódtak is. Sokan azért is szimpatizáltak a törvényen kívülre rekedt emberekkel, mert így az orgazdaság révén ki tudták elégíteni a jövedelmüket, s nem haltak éhen. 

         A nép körében  élt a rossz betyár fogalma is, amit a ’’zsivány’’ kifejezéssel neveztek meg. Ezen illetők gonosztevők voltak, akik még a szegény embert is kíméletlenül kirabolták. Ellentétben ezzel, a ’’betyár’’ nem bántotta a jobbágyságot, azt a réteget ahonnan jómaga is származott. Maga a ’’betyár’’ szó perzsa – török eredetű, s dologtalan suhanc, nőtlen legény, munkakerülő a jelentése.[9] A délmagyarországi megyékben a 18. és a 19. századok során a nyári munkákra elszegődött embereket illették a ’’betyár’’ kifejezéssel, s ezek a paraszti sorban élők valóban a béreskedés, a megélhetést biztosító bármilyen munka után kóboroltak, csavarogtak. Ettől már csak egy hajszál választja el a ’’pusztai útonálló’’ kifejezés tartalmát az előzőekben mondottaktól, mert az ilyen nehéz helyzetben lévők sokszor kényszerültek lopásra, fosztogatásra akár az éhség, akár más okok miatt.[10] Így aztán a valódi haramiák, zsiványok azok a személyek, akik a csárdákban, vagy a helységektől távolabb fekvő helyeken, esetleg a falvakban is fegyveresen rabolnak, akik a jószágot a nyájakból és a csordákból elhajtják. A nép többféle betyárt különböztetett meg. Léteztek a gyalogbetyárok, a lovasbetyárok, kocsinjáró betyárok, kapcabetyárok, házásó betyárok, lókötők, futóbetyárok.[11] Az Alföldön inkább a lovasbetyár-, míg a dombos, hegyvidéki erdőségekben a gyalogbetyár- vagy a kocsinjáró betyár forma terjedt el. Több betyárból alakult meg a betyárbanda, amelynek vezetője a betyárvezér volt, a legtekintélyesebb, legerősebb, legügyesebb betyár. Kellett is az erő, a gyorsaság mellé a furfang és az ügyesség, ami a betyárokat jellemezte. Szinte hihetetlen volt a természet-, ember-, állat-, és fegyverismeretük. Állandó búvóhelyük a csárda, vagy annak a környéke volt, s ezek között is akadtak igen híresek: az Orosháza melletti Lebuki-csárda, vagy a Szeged melletti Putri-csárda. Elmés volt az az elgondolás is, ahogyan a betyárok kihasználták a csárdáknál azt a vármegyei szabályrendeletet, mely szerint a pandúrok nem léphetik át a megye határát, mert a csárda egyik fele az egyik megyében volt, míg a másik már a szomszédos megyében...[12] A Dél-Alföldön ekkor még tekintélyes nagyságú volt a vizenyős, mocsaras, zsombékos terület, a Tisza mellett a széles árterület, ahol  a halászok, a pákászok éltek. Velük is szoros kapcsolatban voltak a betyárok, hiszen akár hosszabb időt is élhettek együtt mélyen bent egy-egy mocsárban, nádasban. A pákászoknál elrejthették a szerzett holmit is... Nemkülönben jelentős volt a pásztorok és a betyárok viszonya. A kapcsolatok között igen fontos helyet foglalt el az orgazdával, a kupeccal, az okmányhamisítóval, a kedvessel való kapcsolat.[13] A Délvidéken a következő földrajzi nevek köthetők a betyárokhoz: Szabadka, Ludas, Bácstopolya, Zentagunaras, Moravica, Bogojevó, Bajsa, Pacsér, Feketics, Martonos, Mohol, Horgos, Telecska, Ada, Zombor, Zenta, Kanizsa, Ürményháza, Hetény, s az ezen települések közelében ezidőszerint viruló tanyavilág.[14] Rózsa Sándor és Bogár Imre Szabadka, Horgos, Szeged, Zenta, Kavilló, Zentagunaras, Ludas táján, Angyal Bandi Telecskán és környékén, Sobri Jóska ( Zsubri pajtás ), Séta Pista, Patkó Bandi, Csali Pista, Varga Laci pedig Szlavónia mocsaraiban voltak ismertek.[15]

A leghíresebb betyárokról

         A Dél-Alföldön, és az ország más részein is főleg a 19. században voltak jelen a szegénylegények, vagy ismertebb nevükön a betyárok. A 18. században is vannak esetek, amikor betyártevékenységért akasztottak embereket, de az igazi ’’aranykor’’ az később jött el.[16] Sok esetben az ellenük indított hajtóvadászatokon ölték meg, illetve fogták el őket. A betyárkodással megvádoltakkal nem sokat teketóriáztak a hatóságok, hanem ha bizonyságot nyertek vétkeik, szinte azonnal keményen meg is büntették őket. Erre a jogot a vármegyék a statáriumról szóló császári rendeletben az 1794 év során megkapták.[17] A későbbiekben pedig a nádortól kérik a vármegyék a rögtönitélő bíróságok felállítását.[18] 1852-ben a polgári statárium helyébe a katonai rögtönbíráskodás lépett.[19] Ugyanebben az időben szervezik meg a városi és a megyei karhatalmi rendszert is, s jelennek meg a pandúrok-perzekutorok, a 19. század második felében a zsandárok ( Bach- és Ráday korszak ), majd az 1884-től a már korszerűen felfegyverzett Magyar Királyi Csendőrség.[20] Röviden tehát lássuk akkor a legismertebb betyárokat, áttekintő jelleggel:

Angyal Bandi , aki esetében bizonyítottan elmondható hogy nem egyedül csak ő ( az eredeti betyár ) viselte ezt a nevet . Az első, Ónody András a 18. század végén, 19. század elején az Alföldön kötötte el a lovakat, bár nemes ember volt Borsod vármegyében. 1806 novemberében halt meg. A másik ilyen nevű betyár Somogyban ismerték, elég kegyetlen és  kisszerű betyár volt, áldozatait többször jól megverte, megkínozta.[21] Harmadik eset is ismert, hogy ezt a nevet viselte valaki, ez esetben az illető Bácskában tevékenykedett 1825 táján, azonban lehetséges a somogyi Angyal Bandival való azonossága is...[22]

Zöld Marci , aki a napóleoni háborúk utáni időszakban volt igen ismert betyárvezér. Csongrád vármegyében és környékén tevékenykedett, amíg 1816 végén elfogták árulás következtében.[23]

Sobri Jóska , aki a leghíresebb dunántúli betyárként volt ismeretes a 19. század első felében. Vas, Győr, Veszprém és Zala vármegyék erdős részein betyároskodott 1835 és 1837 eszendők között a bandájával és Milfait Ferenc nevű, másik igen ismert betyárral. Végül a katonaság segítségével a Tolna vármegyei Lápafő község erdejében kemény tűzharcban ölték meg, betyártársaival egyetemben.[24]

Geszten ( Geszti ) Jóska , aki egy 40 tagú betyárbanda vezére volt.  A Nyírségben és annak környékén tevékenykedtek, mígnem őt magát 1846-ban, néhány társát pedig a következő esztendőben kerítették kézre a hatóságok.[25]

Szilágyi Jancsi , aki az Orosháza és annak környékén tevékenykedő mintegy 70 tagot számláló banda vezére volt 1850 elején. Az ő személyes csoportja 6 tagból állt. Főleg a nagygazdákat zargatták a jószágelhajtásaikkal. 1852 tavaszán fogták el a sógorával együtt.[26]

Rózsa Sándor , aki a Délvidék leghíresebb betyárja volt. Az édesapját lólopás miatt akasztották föl még gyermekkorában, s ez valószínűleg rányomta bélyegét az egész életére. Látszik ez abból is, hogy egészen fiatalon tehénlopás miatt itélték el, s került a szegedi börtönbe. Itt többször botozták meg keményen. Miután hamarosan megszökött innét, s évekkel később kérvényt  nyújtott be a királyhoz, az igazságtalanul rámért börtönbüntetés elengedése tárgyában, de sikeretelenül.[27] A szabadságharc idején betyárokból álló csapatot vezetett s harcolt a délvidéki frontszakaszon.[28] A forradalom bukása után visszatért a betyársághoz, s a hatóságok minden áron kézre akarták keríteni az 1852. és 1853. évek során, sikertelenül. Mivel a nép körében a zsandárság szerint is igen nagy volt a népszerűsége és tekintélye, szinte soha se tudták hogy hol is keressék. Mert sűrűn megesett az az eset, hogy ahol keresték, ott vagy nem is járt, vagy már nem volt ott...[29] Főleg Szeged, Horgos és Szabadka táján volt a területe, de Mohol, Zenta, Orompart, Martonos, Ludas Ada, Bácstopolya, Telecska, Pacsér, Csonoplya és környéke is ismerte őt.[30] Egy időre ekkor nyoma veszett, de 1856-ban ismét felbukkant. A hatóságok újra kitűzték a fejére szóló vérdíjat. A következő esztendőben sikerült őt elfogni oly módon, hogy az egyik szegedi tanyásgazdával való összetűzésekor az előfutó asszonyok leütötték őt egy baltával, majd át is adták a zsandároknak. A tárgyalás során nem sikerült minden ügyet rábizonyítani, de így is halálra itélték. A császártól viszont kegyelmet kapott, s 1867-ig börtönben raboskodott. A kiegyezés után amnesztiában részesült, de nem sok idő kellett hogy újra betyárkodás miatt elfogják. 1869 elején Ráday Gedeon  szegedi kormánybiztosnak sikerült ez, s  1878 november végéig, a haláláig most már véglegesen rácsok mögött maradt...[31]

Vidrócki Marci , aki Heves, Gömör, Nógrád és Borsod vármegyékben betyárkodott a bandájával. A róla szóló elbeszélések, betyárdalok, visszaemlékezések szerint bátor, jószívű, a szegény embereket megsegítő, mulatóskedvű betyár volt. Több ízben is becsapta, átejtette az őt üldöző zsandárokat, pandúrokat. Végül az egyik bandatag végzett vele baltával 1873 elején.[32]

Bogár Imre , aki a betyárkodó csongrádi Bogár család tagjaként maga is azzá lett, mert amikor mint gulyásbojtárt ökrök lopásával vádolták meg igazságtalanul, a vallatás során megszökött. Ekkortól kezdődően lett betyár, s a nevéhez nem fűződött gyilkosság, vagy túlzott durvaság, ezért sokan a szegénylegények ideáljának tartották. 1860. és 1862. között tevékenykedett társaival, majd miután elfogták, 1862 júliusában végezte ki  a pesti statáriális bíróság.[33]

Babáj Gyurka , aki makói születésű volt, s a katonaideje után lett betyárrá 1868-ban. Működése során több ízben bravúros módon vezette hamis nyomra az őket üldőző pandúrokat. Az a néhány hónap alatt amíg  aktívan tevékenykedett bandájával, újra a régi fényét hozta vissza a szegényvilágnak, a betyárvilágnak. Végül egyszerre öt vármegye pandúrjai üldözték őket, s a csorvási csárdánál esett el heves tűzharcban...[34]

Sós Pista , aki a Hortobágy környékén volt ismert furfangos, virtusos betyár az 1860-as években. Kezdetben birkalopás miatt  került börtönbe Debrecen városában. Szökése után is csak megmaradt betyárnak...míg végül valószínűleg lelőtték őt.[35]

Mácsvánszky Maxim , akiről kevés adat híjján csak azt tudjuk, hogy a kiegyezést követő koronázás alkalmából meghirdetett amnesztiával szabadult 1867-ben. Ezt megelőzően a gyilkosságért kiszabott 9 évét töltötte a börtönben...Szabadulása után is folytatta a rablásait Palánkán, Pakson, Dubokán, Zomborban. Végül aztán őt is Ráday Gedeon kormánybiztos emberei tették ártalmatlanná 1869-ben, amikor a Délvidéken bekerítették és lelőtték a kirobbant heves tűzharc során.[36]

Sisa Pista , aki a Börzsöny menti falvakban, az Ipoly mentén volt ismert betyár. Az 1860-as évek elejétől tevékenykedett, s először 1869-ben itélték el. Szabadulása után 1872. és 1875. között zajlott a tulajdonképpeni betyárélete, ami húsz évre szóló börtönbüntetéssel ért véget.[37]

Farkas Jancsi , aki vásárhelyi születésű, s az egyik utolsó betyár volt az ország déli részein. Kocsinjáró betyárként tevékenykedett 1885–1891-ig, s rá is jellemző a furfangos, cseles aktivitás. Emellett modernebb vonások is felfedezhetők nála, mert dohánycsempészettel is foglalkozott. Több rablás kapcsán a vádakat nem tudták bizonyítani, amikor először elfogták őt. Szabadon kellett hogy engedjék, majd valamivel később a kisteleki csárdában elfogták . 10 évet kapott  ...[38]

Akadtak még ismert betyárok, de jelen esetben a teljesség igénye nélkül csupán megemlítenék néhányat: Fábián Pista, Jakab Samu, Nád István, Juhász András, Dobos Gábor, Borsos Sándor, Patkó Pista, Laca betyár ( Durković Laca ), Borbás Ferenc, Kosár János, Varga Pista, Barna Péter, Dombi Pista, Szávity Milos, Egyed János, Csigla, Csapai, Kontra András, Farkas Péter, Csaruga Jovó.[39] Bajsán ismerték Buszi János futóbetyárt, Feketicsen pedig Balog Miska szegénylegényt.[40]

           Írásom végén rátérnék röviden a városomban, Zentán  ismert betyárok ismertetésére. Elsőként Karjú János kocsis betyárt lehet megemlíteni, aki Rózsa Sándornak adta ki magát, de rajta veszett, mert egy idő után az igazi Rózsa Sándor megjelent a városban,  elrettentés  és büntetés gyanánt megásatta vele a saját sírját, majd lelőtte őt.[41] A másik szülővárosombéli betyárra az egyik gyűjteményben akadtam, ahol az 1885-ben történtekről írva Dudás Andor beszámolt Matuszka Gecse János haláláról. Róla röviden annyit jegyzett meg a krónikaíró, hogy Rózsa Sándor jóbarátja volt.[42] A harmadikként említhető Renkó Kálmán volt a leghíresebb, róla több helyen is olvashattam, mégha igen röviden is. Az eddigi legtöbb adatot szolgáltató írások a következő lapokban jelentek meg: a Magyar Nemzet hasábjain 2003 novemberében Temesi Ferenc tollából[43], illetve  a Pesten megjelent Vasárnapi Újság 1872. október 20., 42. számában. Az itt leközölt cikkből megtudhatjuk hogy:

’’ ( A szegedi vár bűnügyi krónikájából. ) Renkó Kálmán 144 bűnesetét most tárgyalja a törvényszék. Híres alföldi betyár volt, egy egész banda feje, a társadalom valódi ostora. A szegedi királyi biztosság most már kiderítette, hogy nem volt oka elhagyni a becsületet és társadalmat, hanem most már késő. Renkó egy becsületes zentai fakereskedő fia, s mindenki elcsodálkozott, amikor 1855-ben egyszer csak befogták tehénlopásért. A fiatal Renkót becsületes és jóigyekezetű fiatal embernek ismerték. Vallatták, becsukták. Renkó pedig megszökött a fogságból. Apja házánál lappangott, de nem volt maradása, s ekkor az Alföld rónáira bízta magát. Összetalálkozott futóbetyárokkal, s azokkal bújdosott, lopott,

rabolt, s lett belőle híres legény. Hanem ekkor már nem üldözték olyan nagyon, mint a tehénlopás gyanúja miatt, mert 40 – 50 frtért a zsandárok, hivatalos közegek engedték, hogy menjen amerre tud. A szegedi várban kiderült, hogy a tehénlopás gyanújában egészen ártatlan, hanem van 144 más oly bűnös tette, amelyekért megért az akasztófára.[44] ’’

Az itélet természetesen megszületett ebben az ügyben is, de nem halálra, hanem tizenhat évi rabságra szólt. Dudás Andor tudósít erről a Krónikájában, ahol az 1885-ös év ismertetésénél számol be Renkó Kálmán szabadulásáról a márciusi hónap végén. Nem felejtette el közölni azt sem, hogy még Ráday Gedeon kormánybiztos idejében fogták és ítélték el.[45]

Zenta, 2009. júl.

-->