Bevezetés
A Kárpát-medence ősi idők óta ismert, és számon tartott lakhelye az emberiségnek. Ezt minden kétséget kizáró módon bizonyítja a régészet valóban csodálatos mennyiségű és minőségű leletegyüttese. Ha ezt társítjuk az írás megjelenésével elinduló korszak hagyatékával, a kapott kép immáron valóban sokszínűvé és gazdaggá válik.
Városunk olyan helyen fekszik, amely azonnal sejteti a régi ember gondolkodását: megtelepedni csak olyan területen lehet, ahol adottak a feltételei az életben maradásnak. Ezek pedig a víz közelsége, a termőföld minősége, a legelők, tavak, nádasok megléte. Ezen kívánalmaknak ez a terület teljesen megfelelt, hiszen őseink többnyire olyan helyeket népesítettek be, ahol legkevesebb két folyót találtak, és az ezek közötti részek, illetve a közeli legelők, puszták megfeleltek nekik. A görög történetírók a folyó közötti térségeket nevezték el Mezopotámiának (legismertebb ilyen a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti rész). Pannóniában is található ilyen: a Duna és a Tisza folyók köze. A legősibb idők óta lakott lehetett ez a terület, erre engednek következtetni a paleolitikum, mezolitikum és a neolitikum korszakaiból származó leletek mellett a legutóbbi időszak komoly ásatási eredményei is, a boszniai piramisok. A réz-, bronz- és vaskorszak idején már biztosra vehető a modern ember tartós megtelepedése. Az egyik első jelentős szkíta népesség, amely itt telepedett meg még az i. e. századok során a szarmata jazig vagy jász csoport volt. Róluk Hérodotosz, a történetírás atyjaként ismert görög és Tacitusz római történetíró is megemlékezik. A népvándorlás hozta el az igazán mozgalmas időszakot (jelenlegi ismereteink szerint).
Zenta vagy régiesen Szinta olyan helyen fekszik, amely sok ezer esztendeje ember által lakott, s ahol minden korszakban akadtak csoportok, amelyek tartósan megtelepedve a sajátjuknak tartották azt.
A népvándorlás és a koraközépkor ideje
Az ókor végén kezdődött el az a folyamat, amelyet a nagy népvándorlás néven ismer a történelem. Az i.u. V. század elején a hunok által irányított szövetség uralta a Duna és a Tisza folyó közét. Legismertebb uralkodójuk Atilla, Bendegúz fia idejében a hunok fő települése egyes történészek szerint valahol Szeged – Becse tájékán lehetett vagy Buda közelében. Ami biztos, hogy ez a város létezett, s nem lehetett messze a Tiszától vagy a Dunától. A hunokról, szokásaikról, életvitelükről írt többek között Priszkosz bizánci küldött is. A hun birodalom volt az, amely igazán naggyá tette Pannóniát. Zenta közelében is feltártak már leleteket ebből az időszakból (mákosi ásatások). Atilla halála után azonban más korszak kezdődött el a Kárpát-medencében.
A keleti gótok, a szarmaták, a gepidák és a longobárdok után az avarok érkeztek ezekre a tájakra. A Duna – Tisza közét a vezértörzsük tartotta az ellenőrzése alatt. A szláv törzsek is ebben az időszakban lettek a Balkán területére telepítve mint határvédő népek. Az avarok országának az erejéről beszél az a tény is, hogy 626-ban már Konstantinápolyt tartották ostrom alatt egy ideig. Környékünkön Adán találtak avar kori leleteket. A VIII. század elején egy második avar hullám érkezett Pannóniába, amellyel még egy ideig kitartott ez a hatalom a történelem színpadán, de a IX. század elején a frankok megtörték ezt a folytonosságot.
Az avar nép nem tűnt el, ellentétben néhány történész állításával, hiszen ezt László Gyula régész is bebizonyította már. Amikor az Álmos és Árpád vezérlő fejedelmek által irányított, és az etelközi vérszerződéssel egy néppé lett szabir és onogur törzsek megérkeztek a Duna – Tisza folyók tájára, ezek a még élő és létező avar emberek és a hunok leszármazottai is (a székelyek) azonnal csatlakoztak a rokon népnek tartott magyarokhoz.
A IX. század végétől a XVI. század elejéig
A magyar törzsek Álmos és Árpád vezérlő fejedelemmel az élükön az etelközi vérszerződést követően akkor indították el a világtörténelemben is számon tartott több frontos hadi akciójukat Pannónia visszavételéért, amikor arra legelőször lehetőség mutatkozott. Ez az idő 894. év során jött el. Maga az egész Kárpát-medencébe való bevonulás és az ahhoz szükséges előkészület nem történhetett volna meg ilyen eredményesen, ha valóban csak menekülés lett volna, ahogyan egyes szaktekintélyek állítják. Ugyanis ahhoz, hogy egy félmilliós tömeg a maga több milliónyi állatállományával sértetlenül be tudjon vonulni a már évtizedek óta felmért és térképezett területre, fegyelem, hosszú előkészület és nagyon pontosan megtervezett haditerv szükséges.
A bejövetel után hamarosan a törzsek között elosztásra kerültek a szállásterületek. A későbbi írott források szerint Zenta és szélesebb környéke a Tisza folyó mentén a Szente-Magócs nemzetség szállásvidéke lett. A X. században és az ezredfordulón, illetve azt követően szervesen épült bele ez a vidék is a fejedelmi, majd a királyi hatalomba. Vidékünk első említése írott vagy térképre rajzolt/karcolt formában a XII. századra esik. Al-Idriszi térképéről van szó. A XIII. században már több latin oklevélben olvashatunk Zentáról és környékéről. A legtöbbször megemlített földrajzi név a Csész- vagy Csecstó, a település neve, a rév és ezek mellett egy kolostor létezése. Ez pedig erősen azt valószínűsíti, hogy a szerzetesek mellett civil lakosság is élt itt. Egészen a tatárjárásig így volt ez, mert ezután az elnéptelenedett helyen a kolostort nem építették újra, csak jóval később. Hosszú időnek kellett elmúlnia, mire Zenta ismét jelentősebb település lett. A XIV. században mint az óbudai Szent Péter káptalan birtokát említik az oklevelek. A következő évszázadban a legjelentősebb esemény a szegediek és zentaiak közötti vámvita eseménysorozata volt. Erre az időszakra már elmondható, hogy Zenta mezőváros. Templommal rendelkezik és hetipiac tartási joggal.
Zenta város az 1506. és az 1526. évek között
II. Ulászló magyar király 1506. esztendő elején adományozta a mezővárosnak (oppidum) a városi (civitas) rangot. Egyes kutatók szerint ezt a rangot a király a budai káptalan befolyása miatt adta a településnek. Ez bizonyos jogokkal ruházta föl az itt lakó embereket. Ezentúl a zentai lakos nem dolgozott ingyen (mentesült a robot alól), szabadon végrendelkezhetett, adhatott és vehetett, a város a saját ügyeit a király előtt tárgyalhatta, valamint használhatott saját pecsétet is. Ezt az oklevelet az 1517. év végén megerősítették egy második kiváltságlevéllel, amelyet a budai káptalan akkori elnöke igyekezett jól kihasználni. Iparosokat hívtak, akiket később céhekbe is szerveztek. Erre az időszakra tehető az első zentaiak távoli egyetemekre való eljutása is. A város szomszédságában több falu is kialakult: Bátka, Tornyos, Kevi, Karjad, Kalocsa, Likas, Csecstó-falu, Kis-Szinta, Kokot, Peszér.
A török időszak
A szabad királyi város szabadalmait birtokló Zenta város nem sokáig élvezhette a kiváltságok nyújtotta jogokat. A XVI. század második évtizedének közepén kirobbant Dózsa György vezette parasztlázadás igen érzékenyen érintette a Szeged–Temesvár körüli részeket is. A háborús helyzetet nyugodtan nevezhetnénk polgárháborúnak is (mai kifejezéssel élve, R. Sz.). Ezen idők után sem alakult jobban az ország sorsa, mert hamarosan bekövetkezett a mohácsi csatavesztés 1526 augusztusának végén. A Budát kiraboló török hadak útban visszafelé Zentát és környékét is alaposan feldúlták. Ibrahim nagyvezír szavaival élve: ,,...Szír, Szenta, Patka, Perlek, Peszír, Kaniha...mind meghódoltak az országhódító pasa kardja előtt...” A teljes térség nem semmisült meg ekkor, mert a következő esztendőben Szerémi György krónikája szerint ugyanezeken a részeken háborúznak a nemesi és a Fekete Ember (Jovan Nenad ) hadai, s éppen Tornyoson ölték meg őt Török Bálint katonái. Ez az átmeneti időszak sem tartott sokáig. 1541. után a törökök megszervezték a Budai Pasaságot, ezen belül pedig a kisebb részeket, a szandzsákokat. Zenta a szegedi szandzsák ugyanilyen nevű járásához tartozott.
Az elkövetkezendő évtizedek során a zentai lakosság vegyes összetételűvé vált vagy teljesen el is tűnt, mint az látszik az 1550-es évek elején történt hadiesemények utáni összeírásból. Miután újratelepítették, a városi státusz immáron nem létezett. A következő évtizedekben jobbára délszlávokat hoztak a törökök ide is. Szenta faluként élt tovább az 1560-61-es török defter (adóösszeírási lajstrom) szerint. A helyzetet fokozta az a tény, hogy a lakosság hosszú időn keresztül adózott két irányba: az új török és a régi keresztény földesuraknak is. A XVI. század végén kitörő tizenötéves háború igen nehéz időszaknak bizonyult, mert vidékünket teljesen letörölte a föld színéről. Csak 1636-ban említik újra a települést mint az Olasz család földbirtokát. A későbbiekben 1649-ben Szyntha mellett megemlítik a rác falvakat is: Bátkát, Füzest, Csésztót, Kalacsát, Vastorkot, Adorjánt, Földvárt és Ludast. A XVII. század 50-es és 60-as éveiben újabb birtokadományozásról számol be az okleveles forrás: a Semléki, a Partinger és a Vattai család nyert itt birtokot. Ugyanezen időszakban járt errefelé két ismert ember is, az egyikük Apafi Mihály, Erdély fejedelme, a másik egy híres török utazó, Evlija Cselebi. Eme utóbbi Szentaként említi a települést, ahol négyszögű kis palánka van, benne boltokkal és dzsámival, amelyet keresztény templomból alakítottak át. A XVII. század végére a törökök igyekeztek megjavítani néhány palánkot és kisebb várat a Budai Pasaság déli részein, de nem volt rá elég idejük. 1683-ban elkezdődött az immár sokadik keresztény–török háború. Ezúttal ez az összecsapás a próféta zöld lobogójának a hanyatlását eredményezte, amelyet a zentai csata végérvényesített.
Recskó Szabolcs főlevéltáros és történész
Zenta, 2016 április
